Mi is az a kedvencem.hu?

Egy közösség kutyákról, macskákról, házi kedvencekről. Egy oldal, ahol Te és a Kedvencedeid állnak a középpontban.

Légy aktív tagja a közösségnek!

Ossz meg fotókat. Beszélgess. Posztolj. Mancsolj. Legyen a kedvenced mindenki kedvence.

A terelőkutyák. A juhász legjobb barátai.

Régen amikor még nem voltak ilyen nagy városok, az emberek kisebb csoportokba verődve élték lassú és kellemes életüket. nagy tiszteletnek örvendő "szakma" volt ekkor a juhászé, nem kevésbé a terelő kutyáé.
Olvassátok hát ez a kis áttekintést az egyik legokosabb kutyáról. 

A juhász munkaeszköze

„-A kutyáknak mi nevük?
-Az öreg, mert az az ídesanyjuk, az a Madár. Amaz ott a Hangász, mer’ hogy mindenre muzsikál. De a legtöbbetérő ez e’, a Picin! … Hogy miért Picin? … Hát hogy a nevéről híjjuk.De ért is ez a birkához mindent. Csak szólni kell neki: eredj! Fordítsd el üket! Ne ereszd el arra üket! … Egyszeribe a fóka elejibe fordul és nem is moccan az onnan, egyik se. Hogy olyan csöndes? Ha akarom, ugat is. Eredj, Picin, ugasd üket!
Iszkolt nyomban a kis fekete jószág. Megkerülte egy iramodással a falkát, ugatva, mintha pörölne velük, s a birkák szepegve dugták össze fejüket; tudakolták egymástól sugdosva: miért haragszik most úgy ránk a Picin, amikor mi semmit sem vétettünk?
Egyet füttyent Mihály – s a dolgavégzett munkás önérzetes nyugalmával ballag vissza mellénk Picin.
- Ilynekor megcirógatom. Hagy tudja, hogy van neki böcsületi.”

(Malonyai Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép művészete – 1911)

A másik lényegi különbség Európa legeltetési kultúrái között, hogy a magyar gazdák zöme nem rendelkezett hatalmas földekkel, legelőkkel, melyek el tudtak volna tartani több ezer juhot. Elterjedt a bérlegeltetés. A vetésforgón parlagon hagyott földeket így a földbirtokosnak nem kellett lekaszáltatnia, hanem kiadta bérlegeltetésbe, az állattartóknak pedig nem kellett takarmányt fizetniük, hiszen lelegeltették állataikkal a rájuk bízott területet, így mindenki jól járt. Ez viszont az jelentette, hogy sok esetben km-erekre volt a legelő az állatok tartási helyétől. Fel kellett hajtani oda az állatokat, és vissza. Miután Magyarországon nem jellemző a dús, vastag fű, a szárazabb szédum fűfélék mellett gyakran kellett itatni az állatokat. Kúthoz, természetes vizekhez kellett nap, mint nap hajtani őket és vissza. Mindezt úgy, hogy a környező gabonatáblákba ne forduljon bele a nyáj, mert akkor tetemes kárt okozott rövid idő alatt. Ez viszonylag széles földeken nem is okozott volna gondot, de a kispénzű földművesek csak néhány méter széles, több száz méter hosszú földsávokat kaptak, ún. nadrágszíj parcellákat. Itt ezek között komoly feladat volt egy többezres nyájat károk nélkül végigvinni. Ehhez nem szabadott félnie a kutyának attól, hogy birkalábak közt szaladgáljon ide-oda a búzatábla és a juhok között. Ezt hívták szélezésnek. Ebből fakadóan itt nem működött a távolságtartás. Amelyik kutya távolságtartó volt a birkával, az nem mert bemenni szorosan a juhok mellé, így nem tudta megakadályozni azt sem, hogy beforduljanak a búzatáblába,beforduljanak a „kárba”. Szép lassan kialakult kutyáinkban, hogy akkor tudják igazán irányításuk alatt tartani a falkát, ha közvetlen közelükben dolgoznak. Miután nem túl nagy méretűek, 10-16 kilós kutyákról lévén szó, a temperamentumos birkákkal, juhokkal szemben kellett a kemény fellépés, hogy azok megtanulják tisztelni a kutyát. Ha érzi a birka, hogy a kutya nem elég határozott és kemény, simán nekifordul és elkergeti azt. Ezért ki kellett alakítson a kutya valami olyasmi fellépést, mellyel kellőképp ráijeszthet a juhokra és eléri célját. Így alakult ki a támadva terelős stílus, vagy ahogy a pumi esetén említik, a böködve szökdécselő harcmodor. Azaz a mellső lábaival egyszerre dobbantva leszúr a földre minden ugatásánál, dobbant és ijesztgeti vele a jószágot. Felhasználja a juhok egyik leggyakoribb megfélemlítési eszközét, a mellső lábbal való dobbantást és visszafordítja ellenük. Rendkívül hatékony és a juhoknak sem okoz vele sérülést.

„Mint már mondottuk, a pumi fordítja, keríti a nyájat. Meg nem álljuk, hogy el ne ismételjük itt, amire – kedves kutyájukat dicsérgetve – a balatonvidéki pásztorok tanítottak bennünket.
Amikor a birkát csapáson kell hajtani, jobbra is, balra is szeret bemenni a kárba: a búzába, a más rétjébe. Ilyenkor a pumi keríti, györteti, az állatot körü-körü; fürgén ide-oda szökdel, éles hangon szaporán ugat, hogy kárba ne  menjen a jószág. A kárból tíz ember sem tudja a birkát kihajtani míg jó nem lakott. A kutyától azonban fél a birka.A legerősebb kos is gyáván megszalad a legkisebb kutya elől. Embertől egy csöppet sem fél a birka, holott a legkisebb állat is megbolondítja. Ilyenkor ész nélkül lót-fut, a vezető kos után belerohan a tűzbe, vízbe, a legnagyobb veszedelembe. A birkát akkor is le kell fordítani, ha pocsétába indul, mert a bikra egészsége nem kívánja a latyakot. A belső része psuztul el tőle. Legjobb azt csak otthon megitatni.”

(Malonyai Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép művészete – 1911)

A juhász a kutyáját minden tévhit ellenére tanította. Azt tartották, hogy tanítani is tudni kell, mert nem volt mindegy, hogyan alakította kutyája munkáját.  A juhász állataiból élt, a kutya egy eszköz volt számára. Egy nélkülözhetetlen munkaeszköz, melytől a megélhetése függött.

Ez a két lényegi tényező alakította az elmúlt néhány száz évben terelési hagyományainkat és vele együtt pásztorkutyáink munkastílusát, vérmérsékletét. A mai magyar hagyományos terelési stílus alatt ezen sajátos megoldások összességét értik, melyek teljes mértékben hagyományainkra épülnek.



0 451
Jan 8, 2014
Letti Lovejoy
  • 1735 pont
  • 87 bejegyzés
  • 16 mancs
  • 2 követő

Legyél Te az első hozzászóló

Loading...