Mi is az a kedvencem.hu?

Egy közösség kutyákról, macskákról, házi kedvencekről. Egy oldal, ahol Te és a Kedvencedeid állnak a középpontban.

Légy aktív tagja a közösségnek!

Ossz meg fotókat. Beszélgess. Posztolj. Mancsolj. Legyen a kedvenced mindenki kedvence.

A pocoknyúl.

Üdv minden kedves klubtagnak. 
A hét elején volt szerencsém belefutni az egyik klubtag posztjába, melyben a tibeti életmódról, állatokról írt, s mivel hatalmas rágcsáló rajongó vagyok egy kis kutatást végeztem és ráakadtam erre a cuki kis állatkára. Még a neve is molyost csal az arcomra: POCOKNYÚL smile 
Találtam is róla illetve erről a fajról nem kevés információt, remélem nem csak én lelkesedem ennyire.... Olvassátok és szeressétek a pocoknyulakat smile még ha eddig fogalmatok sem volt létezésükről smile 

A Pocoknyulak.   Főképpen Belső-Ázsiában és Észak-Amerikában élnek. Felső metszőfogaik mélyen barázdáltak s így tulajdonképpen kétcsúcsúak; az alsó metszőfogak kicsinyek és meglehetős erősen hajlottak. A lábujjak alsó fele erősen szőrös, mely a magos északi és magos hegységi állatok gyakori sajátsága. A fark külsőleg nem látható. A ma élő fajok hegyi vagy magos fensíki állatok és úgy látszik, hogy törzsfejlődéstanilag vett virágzásuk korát már túlhaladták. Mert míg a ma élő fajok mind egy nembe sorolhatók, addig Trouessart katalógusában 3 kihalt nem 20 faj és alfajjal szerepel, amelyek mind a fiatalabb Harmadkorban – Miocén, Pliocén és a Negyedkor elején, vagyis a Pleisztocén-ben – Európában éltek; nagy részük hazánk földrétegeiből is ismeretes. Magyarországon a Jégkorszak vége felé és utána voltak nagyobb számban elterjedve (Lásd Róth Samu, Kormos Tivadar, Hillebrandt Jenő, Éhik Gyula, Gaál István és mások erre vonatkozó munkásságát.)   Mai elterjedési területük a magos észak tundraövére és a középázsiai hegységekre szorítkozik; a Himalájától Kamcsatkáig terjedő hegységekben mindenütt megtalálhatók, egyetlen hegycsoportból sem hiányzanak; elterjedésüknek éles határt szab a transkaspiai steppék régiója s így sem a Kaukázusban, sem Kis-Ázsiában vagy Szíriában nem fordulnak elő. Csak egyetlen egy faja, a pusztai pocoknyúl (Ochotona pusillus Pall) található a síkságokon – keletről nyugatra – egészen a Volgáig. (Kobelt: Die Verbreitung der Tierwelt.)   A pusztai pocoknyúl (Ochotona pusillus Pall.)   Csak 14.5 cm hosszú állatka, lágy, szürkésbarna, alul fehéres bundával és fehéren szegélyezett fülekkel. Keletoroszországban a Volga mellett és az Uralon honos lévén, ma még az európai emlősvilághoz tartozik. Lindberg W. A. (Zoologische Garten 1901 „Zur Kenntnis des Zwergpfeifhasen”) elterjedéséhez a következőket fűzi: „Karelin szerint előfordulása az európai Oroszországban csak az Obstsi-szirt völgyeire szorítkozik” (az Ural-folyó középső folyása a Kaspi-tótól északra). A pusztai pocoknyúl, amelyet a fentnevezett erdőnélküli dombos vidék baskirjai „szekildek turkan”-nak neveznek, a dombláncok között elnyúló völgyeket és lapályokat lakja. Különösen kedvelt lakóhelyei a sűrű bozótszerű törpemandula (Amygdalus nana) és a „csiliga” (Caraguana frutescens) miniatür erdőcskéi, melyek a völgyfenék hosszában húzódnak. Itt keres fedezetet és védelmet számos szárnyas ellensége ellen. A folyóparton fűzfák és vadrózsabokrok által ugyancsak védett helyeken találtam. A nyilt, árvalányhajjal (Stipa pennata) borított steppén úgyszólván sohasem láttam. Szereti a szűz talajt; aggodalmasan kerül minden megművelt földet, ugart, mely lakhelyével határos, nem szívesen és csakis akkor húzódik oda, ha ott már tekintélyes Artemisia-cserjék emelkednek. Építményeik az állat társasélete következtében mindig csak csekély távolságra vannak egymástól. Ez egy katlanszerű üregből áll, amelybe a felszínről 3–5 csőszerű folyosó vezet. Ezek közt a legtöbb rézsutos; de egy mindig függőlegesen vezet az üregbe. Méréseim és a talaj minősége szerint az üregek hosszúsága 50 és 70 cm közt ingadozik és ennek megfelelő mélységben fekszik. Minden cső átmérője körülbelül 8 cm. A pusztai pocoknyúl kimondottan éjjeli állat, mely nappal csak borús időben hagyja el lakását.   Mihelyt a styeppén a tavasz végleg átveszi uralmát, ami rendesen április elején kezdődik, a párosodási ösztön megmozdul a kis rágcsálókban. Különös fütyülésben nyilatkozik ez meg, amely a mi fürjünk szavához volna hasonló… Hogy ezt a hangot mindkét nem, vagy csak a hímek hallatják, azt nem merem eldönteni.” A párosodás „tetőpontját májusban éri el, de még július második felében is tart”, valószínűleg azért, mert két (esetleg több) almot is vet az állat, éppen úgy, mint a mi nyulaink. Lindholm június második harmadától kezdve talált fiatalokat, melyek körülbelül félakkorák voltak, mint a felnőtt állatok, de már önálló életet éltek. Hangjuk egy öt-nyolcszor meglehetős gyors egymásutánban hallatott, egytagú, ércesen hangzó tónusban lassan süllyedő fütty, melyet legjobban 5–8-szor ismételt „csiok, csiok, csiok”-kal lehetne visszaadni. Az ilyen fütyülés idegenül érinti annak a külföldinek fülét, aki először hallja azt, és hajlandó arra a feltevésre, hogy egy madár torkából származik az, nem pedig egy emlőséből. A pusztai pocoknyúl különféle gyönge növényi részekkel táplálkozik. Legkedveltebb növényei az alacsony, finom levelű Artemisia-fajták, melyek a steppén gyakran pázsitszerűen fednek nagyobb helyeket. Mint ugyan sok más rágcsáló, kénytelen volt ő is lakóhelyének szárazságához alkalmazkodni; mert vizektől többnyire messze élvén, rászorul arra, hogy szomjúságát a kis mennyiségű és nem szabályosan hulló harmattal és ritka esővel oltsa.”   Mivel a pusztai pocoknyúl nem tartozik a téli alvók közé és a hótakaró épp lakóhelyein – a völgyekben és lapályokon oly gyakori hófúvások következtében – a legnagyobb vastagságot éri el”, kénytelen, mint egyes pockok „télen a hóréteg és talaj felszíne közt”, félig földalatti életet folytatni.” Lindholm szerint hallása és szaglása nagyon fejlett, látása gyöngébb. A pusztai pocoknyúl „kevéssé félénk, az embert közel engedi magához, aztán sietve rohan a legközelebbi lyukhoz, hogy ott eltűnjön. Különben úgy látszik, hogy ennek az ostoba merészségnek oka éppen a kevéssé fejlett látásában rejlik.” Az ember nem üldözi a pusztai pocoknyulat, „de azért a legrosszabb ellensége, mert a földmívelés által nagy területeket tesz néki lakhatatlanná és így, sajnos, legsikeresebben járul hozzá ahhoz, hogy ez a kis érdekes és teljesen ártalmatlan rágcsáló kipusztuljon.”   A Pleisztocén-korban a pusztai pocoknyúl Közép-Németországban, Angliában, Belgiumban, Franciaországban és Magyarországban is milliószámra volt elterjedve.
Forrás: http://mek.niif.hu/03400/03408/html/469.html

0 1429
Jan 24, 2014
Anna Puskás
  • 969 pont
  • 53 bejegyzés
  • 2 mancs
  • 1 követő

Legyél Te az első hozzászóló

Loading...